Annyira ritkán járok már ide, de sajnálom kitörölni az egészet, szóval mostantól csak a (szerintem még mindig vállalható kategóriás) irodalmi dolgaimat lehet itt olvasni.

Akinek kell valami régi bejegyzés, mert keres valamit, de nem emlékszik rá tisztán stb., az írjon rám és előszedem, mert egyébként megvan minden.

Már inkább vagyok

boldog a földön, mint az

égben szomorú.

"Olvas az ember kicsi korában egy tetszőleges történetet, majd az emlékezetében tovább szövi, alakítgatja, felmagasztosítja, és végül akár mítosszá is avathatja a legegyszerűbb semmiséget."

- - - - - - -   - - - - - - -   - - - - - - -

... hogy az egész élete arról szól, hogy vár valamire, amit nem tud és nem is akar elérni; mert nem a valóságból született, hanem a valóságból és számolatlan papírra vetett betűből, mások gondolataiból (hány ember valósága keveredhetett eggyé a fejében?)... A betűk szerinti fonalakkal kötögette össze akár a világ két végét is, és aztán ezeken járta életveszélyes kötéltáncait az űr felett. 

Mégis tudta, hogy amit ő mélyen tud, az igaz. A valóság megegyezik a betűkkel, egészen triviális okok miatt, tudniillik hogy ugyanazok a betűk formáltak mindent. De azt is tudta - és ezért nem akarta elérni -, hogy ez nem az a világ, ez nem a betűk világa, és itt nem lehet a betűk szerint élni.

Egy olyan világban lehetséges volna, ahol nincsenek hétköznapok.

Hogyan értette ezt? Maga sem tudta volna szavakkal megmagyarázni ezt a mondatot, de érezte, hogy a nyelvi eszközök lehetőségeihez képest ez egy viszonylag pontos megfogalmazás.

És egy undorító, áruló szörnyetegnek érezte magát, aki eladja a mindent a semmiért, a világot a betűkért, a saját valóságát másokéért; még akkor is, ha lehetetlent akarna...

Ráadásul nem is akarja!

- Ez persze hazugság. Vagy tévedés.

- Hogy érted?

- Igaz az, ami van, és hamis az, ami nincs (tehát minden igaz). De aki a világ igazságáról meg ilyenekről beszél, mind úgy gondolja, hogy csak egy igaz dolog van, a többi pedig mind hamis. Pedig mivel mindennek köze van mindenhez, az összes elmélet helyes (az ellentmondásmentesség igénye egy újféle és igen ostoba dolog tifelétek).

És a legrövidebb éjjelen, a labirintus végén, hic sunt leones, elindulhatsz felfelé nec caeleste neque terrenum, a mennyei rózsa és fordítva táncolnak körbe az évszakok. Árnyak jelennek meg a várfalon és valahol kinyitják minden könyvek legrejtélyesebbikét, ami mindig a város közepén volt, mégsem olvasta soha senki, amit tűzre vetettek, de kézirat sosem ég el; és messze északnyugaton, a végtelen lépcső tetején a hiperboreus földek sarkában az angyalok arany háttérben tollhullatva eltrombitálják liliomokon az Apokalipszist, feltárják a Világ Igazságát, és a hetedikkel kijelölik a Pontot. És a világ minden könyvének minden betűje betölti rendeltetését. Ezzel pedig az ezeréletű kalapos gróf évszázados terve beteljesül, a galambok megállnak a levegőben; és itt, a tér végén, az első hajnali napsugárral megáll az idő is, és örökre ugyanaz a nap marad.

- - -

Majd egy másik életben valamikor, végül is ráérünk, ennyi év már nem számít... :D

Most irodalom, vagy nem? Néha az lesz belőle, néha meg csak marad gondolat. Még csak nem is túl eredeti, gondolom. Nem is merem saját irodalomnak kiírni. Igazából csak gondolkodtam (:D).

- - -

- De a legfontosabb: ne gondolkodj - mondta a Varázsló.

- Hogy érted ezt?

-  Az élet szabályai valójában nagyon egyszerűek, csak ezt már senki sem hiszi el. Amitől jól érzed magadat, az jó, amitől rosszul, az rossz... és ehhez nem kell sem szülő, sem tanár, sem pap, hogy megmondja neked, mert ezt mindenki tudja magától. Persze ami elsőre jó, annak a következményei lehetnek rosszak, de ehhez századannyi gondolkodás sem kell, mint amennyit az emberek csinálnak a döntéseik előtt. Gondolkodni akkor szoktatok, amikor Logikus Magyarázatokra meg Észérvekre van szükség. Ezek pedig mindig arra kellenek, hogy megmagyarázd a rossz dolgokról, hogy jók, és így rávedd magadat olyasmire, amit nem akarsz. Ezek mind olyan döntések, amelyek nem arra irányulnak, hogy jó legyen neked, hanem arra, hogy elkerüld a rosszat; tehát nem a jó vágyából, hanem a rossz félelméből születnek. Az emberek legtöbb döntése ilyen, mert a világ, amit építettek maguknak, erre kényszeríti őket. Ami persze nem igaz, csak egy újabb Indok.

 Még az is lehet, hogy valahogy könyv lesz belőle.

- - -

- Tudja - Sophia felemelte a fejét, és a falra meredt, a férfi háta mögé -, ennyi idő alatt elég sokat gondolkodtam erről az egészről. És sok érdekes dologra jutottam.

A doktor figyelmesen hallgatta, noha nem hitte, hogy bármi olyasmit fog hallani, amit az elődei ne írtak volna fel. Egyértelmű volt számára, hogy a nő semmivel sem tartja többre őt, mint a többieket. De azért előredőlt és próbált a betege szemébe nézni, akit egyébként láthatóan egyáltalán nem érdekelt, hogy figyelnek-e rá, vagy sem. Tudta, hogy úgyis hiába beszél. De most már el akarta mondani.

Nagyon lassan és tagoltan beszélt.

- Gyermekkoromban a szüleim féltek tőlem. Mindenki félt tőlem, aki a közelembe került. Nem tudták elviselni, hogy nem nézek rájuk. Hogy nem fordulok feléjük. Hogy nem érdekel, hogy ott vannak.

Féltek tőlem, pedig soha semmit nem tettem.

És ilyenkor arra gondolok, egyesek mennyire gyűlölik a szüleiket és miket tesznek ellenük. Őket senki sem tartja betegnek, nekem meg évek óta turkálnak a fejemben, pedig soha nem tettem semmit.

MERT soha nem tettem semmit.

Maguk emberek jobban viselik a gyűlöletet is, mint a közönyt.

A "maguk, emberek" kifejezésről pedig egy ideje leszokott. Mindenki hatalmas eredménynek tartotta, hogy végre nem különíti el magát az egész világtól. Néha még a "mi" szót is használta. Erre tessék. Lehet kezdeni elölről.

- Magát a szülei szeretetből...

- Tudom. Azért hoztak ide, mert szeretnek. Mert én szenvedek, és meg kell engem gyógyítani. Mesélek erről is.

- Rendben.

Sophia tekintete a fal egy másik pontjára siklott, és ott is maradt. Néha becsukta a szemét és percek múltán nyitotta csak ki újra.

- Van fogalmam a szeretetről. Mielőtt elhoztak magukhoz, nem szenvedtem. De tudja... hosszú éveken át annyiszor próbálták a fejembe verni, hogy egy abnormális, életképtelen szörnyeteg vagyok - élükön a szüleimmel, akik "szeretnek" -, hogy a nem létező baj ellen harcolva létező bajt csináltak, és valóban szánalmasnak éreztem magamat, hogy akárhogyan próbálkozom, nem tudok olyan lenni, amilyennek kívánnak. És ettől szenvedtem. Egész nap lestem, hogy mit csinálnak, és próbáltam megfelelni, bár ötletem sem volt, hogy miért van szükség az egészre. De nemrég rájöttem. Akkor estem vissza, ahogy maguk mondták.

- Mire jött rá? - a férfi most valóban kíváncsi volt. Bár valószínűleg értelmetlenséget hall majd, mégis nagy haszna lehet, ha legalább újfajta az értelmetlenség.

- Maguk emberek... képtelenek elviselni a gondolatát is, hogy valakit nem érdekelnek.  Rosszul vannak tőle... vagy inkább... rettegnek. A leglényegükben kavarodik fel valami, ha arra gondolnak, hogy valaki nem kíváncsi a nagyszerűségükre. Hogy nem kérek semmit, és így nem is tartozom maguknak. Gyűlölik és rettegik a gondolatát annak... hogy szabad vagyok.

A nő most először a szemébe nézett néhány pillanatra.

- Maguk az egoista szörnyetegek, és maguknak volna kezelésen a helyük. Maguk betegek, mert nem bírják elviselni mások nélkül az életet. Maguk szenvednek, mert mindig szükségük van valaki figyelmére. Ez a véleményem. Sajnálhatnám magukat, vagy lehetnék dühös, de maga is tudja, hogy egyik sem igaz. Most hazamegyek. Ideje valami hasznosat is csinálnom.

Felállt, és kiment.

Az orvos nem akadályozhatta meg. A helyén maradt és próbálta értelmezni az eseményeket.

- Elfojt, proiciál, szublimál - gondolta -, és ez a visszaesés... szörnyű szenvedés lehet neki az egész.

De meggyógyítjuk, kerül, amibe kerül. És majd ő is belátja...

Ez sem könyv, csak most ilyen termékeny korszak van, vagy mi.

- - -

...és különösen furcsállottam, hogy sohasem hallottam, de még csak nem is olvastam, hogy bármi olyasmiről beszélne az irodalommal kapcsolatban, mint én szoktam, vagy hozzám hasonló csodálat ébredne benne közben a Felfoghatatlan iránt. Persze meglehet, hogy ő csinálta helyesebben, aki nem reflektálta agyon életének minden egyes pillanatát és nem gondolkodott folyvást azon, hogy gondolkodik, és hogyan, miről és miért teszi ezt - bizonyára értelmetlennek tartotta az ilyesmit -, hanem ehelyett valóban csak hagyta folyni magán keresztül a Végtelent, hogy az vezesse a kezét. De bizonyos, hogy tudta, nagyon jól tudta, hogy a világ lényegével és értelmével foglalkozik; mi más igazolhatná ezt jobban, mint hogy az egyetlen lény, akit valaha életében képes volt szeretni, a saját teremtménye volt?...

Mindezek által pedig valójában tökéletesebb Művész volt, mint én valaha is lehetnék, mert nem félt teljesen megvalósítani azt, amiről én csak írtam. Nekem szükségem volt a valóságra, ő viszont remekül megvolt nélküle.

Irigyeltem tőle ezt.

Ez nem könyv, csakúgy.

- - -

... és ahogy annak idején végigtekintett a múlt eseményein, egyre biztosabb volt abban, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogyan azt annak idején, sok évvel ezelőtt megírta. Ez a bizonyosság pedig azóta sem múlt el, minthogy minden ezt látszott igazolni.

Mármost feltehetnénk a kérdést, hogy amennyiben ezek szerint előre ismerte életének minden mozzanatát, egészen a végéig, miért nem cselekedett másképpen, hogy megmeneküljön mindazon szenvedésektől, amelyekre ítélte magát.

Ezzel a kérdéssel azonban csak azt bizonyíthatnánk, hogy minden tekintetben félreértettük szerencsétlen hősünk gondolkodását.

 A közelmúlt kisszámú pozitív hatásainak egyikeként most már senki sem fog semmit belelátni irodalmi produktumaimba, úgyhogy íme egy új.

- - -

Anne nem értett semmit.

– Tehát – próbálta összerakni, amit hallott – az a helyzet, hogy gyűlölnöm kellene téged, mert évente egyszer felmész egy hegyre, megnézel néhány házat meg virágot, és eszedbe jut valami, amit nem tettél meg, és most sem tennél meg, egyrészt miattam, másrészt, mert tudod, hogy teljesen felesleges, és éppen ezért még ha alkalmad volna is rá – ami gyakorlatilag esélytelen –, se tennéd meg. Olyasvalakivel egyébként, akit évek óta nem láttál, és a leghalványabb fogalmad sincsen, hogy most merre van és mit csinál, és mindezt te tudni sem akarod.

– Igen.

A lány nem tudott mit kezdeni az egésszel. Nevetett.

– Hát, mit mondjak? Nem értelek, S. De hogy gyűlöljelek? Eszembe sem jut. – elkomolyodott, lehajolt és a férfi szemébe nézett. – Őszintén fogalmam sincsen, hogy mi ez az egész. De tőlem aztán nem kell félned.

– Tényleg nem érted. – nézett fel rá S., és a szemeiben látszott a kétségbeesett és kudarcba fulladt erőfeszítés, hogy elmagyarázzon valamit, ami fontosabb a világnál és az életnél is, mert maga a világ és az élet, az ő világa és élete, amit, ha már minden következményt vállalva feltárt, legalább értsen meg valaki, legalább az értse meg, aki a legközelebb áll hozzá, bármivel is járjon ez.

És hiába.

Maga sem tudta pontosan, mit csinál. Felállt, és kiszaladt a még mindig nyitott ajtón.

Anne ott maradt a széken, és meredten nézte az ajtót. Nem tudott sem mozdulni, sem értelmes gondolatokat megfogalmazni.

A férfi eközben elindult, és azzal töltötte a délután további részét, hogy minden hídon átkelve a folyó egyik oldaláról a másikra ment. Persze itt ennek nem volt semmi értelme. Ez nem Pest volt, ahol minden híd egy Átkelés a Semmi fölött, ami egybefolyik az egész világgal, Átkelés egy Túloldalra, ahol minden emlék más. Itt nem voltak emlékei. Egyáltalában semmiféle olyan emléke nem volt, ami miatt érdemes lett volna bárhová menni, kivéve persze az első utat, a magányos éjszakai bolyongást az idegen városban, ami felülmúlhatatlan; de másodjára már minden hely kiábrándítóan megfakult, mintha évek óta közöttük járna. Itt a ház ház, a tér pedig tér volt; a dolgok semmi mást nem jelentettek önmagukon kívül, és így egyáltalán nem is volt bennük semmi figyelemreméltó.

Otthon ilyen sohasem volt. Ott minden út egy-egy illud tempus volt, egy-egy alámerülés a múltba, hogy felhozzon egy régi pillanatot, hogy újra jelenvalóvá tegyen egy emléket. Minden utca és tér – noha évtizetek óta ismerte őket – régmúlt utak pillanatait zárta magába, a falak szavakat visszhangoztak, az ablakok arcokat tükröztek vissza.

Ezeket az utakat járta végig minden évben, amikor hazatért, hogy egy napra kiszakadjon a világ idejéből és visszatérjen egy múltba, ami rengeteg helyet és emléket jelentett. Ezért volt kimerítő, varázslatos és iszonyatos az útja, mert amint reggeltől estig járta az utcákat, nem csak egyetlen nap eseményei jelentek meg előtte, hanem hosszú évek során megesett séták vonalait járta be, és a sok múlt egymás után sorra, olykor pedig egyszerre elevenedett meg előtte és körülötte – bár persze tudta: valójában benne –, és betöltött mindent. Végül pedig, miután végigjárta az évek útjait, elindult a legvégsőn, amely nem máshová vezetett, mint a Világ Tetejére, ahol az Utolsó Nap nem-beteljesülése volt az örömteli vég, hiszen a Beteljesülés a világ és az idő végét jelentette volna (bár ezt csak utólag okoskodta ki).

Ezek jutottak az eszébe, amikor a számára három év alatt unalmassá és szürkévé vált utakat rótta, amelyek közül pedig volt, amelyen most járt először. Mindezt pedig rajta kívül más nem értheti meg. Egyetlen lény lehet a világon, aki megértheti, akiről pedig évek óta semmit sem hallott, bár úgy érezte, hogy mindent tud. Úgy értve, mindent, ami valóban fontos: mert fogalma sem volt, hogy merre járhat vagy mit tesz éppen, de azt a lelke legmélyéből tudta, hogy az ő szívébe ugyanúgy beleégett az utolsó nap és ő sem tud nyugodtan végigsétálni egy utcán a városban, az ő városukban. Talán el is költözött onnan, ki tudja. Ezt nem lehet sokáig bírni.

Csak ő értheti meg mindezt, ő, akivel S. mindenkinél jobban szeretett volna találkozni, és akit mégis mindenkinél veszélyesebbnek tartott az egész világon. Akiről titokban szólt az élete, akinek az ünnepét, az utolsó napot, várta egész évben; akire emlékezett, amikor végigjárta a várost, de akitől rettegett, hogy egyszer véletlenül meglátja valóban.

Ezt pedig senki sem értheti meg. Hogy ez az évi séta, a lelki készülődés, az alámerülés a múlt borzasztó sötétjébe, a legnagyobb árulás és megcsalás volt, amit elgondolni lehetett. Mert a valóságot adta el az illúzióért, a megtörténtet a nem-megtörténtért, a boldogságot a szenvedésért, a jelent és a jövőt a múltért. Micsoda tett, micsoda szörnyűség! És éppen az nem érti, aki ellen elkövették.

S. logikája őrült volt, de a maga rendszerében működött: ha Anne nem gyűlöli azért, amit tett, akkor nem érti meg; és ha nem érti meg, akkor nincs semmi dolguk egymással.

Így esett, hogy minden korábbi félelmének ellenére kettejük közül végül ő lett az, aki otthagyta a másikat.

- - -

Különös módon, mivel, mint említettük, az elmúlás által a dolgok a nemlétbe halványultak, ahogy Anne lassanként átcsúszott a praeteritum perfectumba, a visszahozhatatlanságba és ezzel az elérhetetlenségbe, együtt az összes hozzá tartozó emlékkel, egyszeriben vágyódni kezdett utána – éspedig ugyanazzal az „igazi” vággyal, amit a többi elmúlt dolog iránt érzett. Racionális oldala nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen-e: láthatóan csak akkor tudja igazán szeretni a lányt, ahogyan mindig is akarta, amikor már végérvényesen elváltak az útjaik és ő is olyanná vált, mint éppen azok, akik miatt mindez megtörtént.

Tényleg képes volt feladni a kezeiben tartott boldog valóságot a bizonytalan és egyébként is elérhetetlen illúziókért?

Gondolkodás nélkül.

Ezért is volt itt.

A Világ Tetején állt egy frissen vásárolt nagy fürdőszobatükörrel, egy kalapáccsal és egy hányatott sorsú rózsával, az éjszaka közepén.

A szituáció még vicces is lehetett volna, de nem volt kedve nevetni.

Elég valószínűnek tartotta ugyanis, hogy nem fogja megérni a reggelt.

Mert egyesek akartak irodalmat.

No nem mintha érthető lenne, mert már megint azt a fejezetet dobtam össze, amelyik éppen eszembe jutott.

Előzetesen is megkérném a pszichológusokat, hogy ne lássanak ide semmi olyasmit, amit én is idelátnék egyébiránt. Arról van szó, hogy egyszerűen kár volna egy ilyen remek koncepcióért. Persze ettől még lehet, hogy nem jutok el a végére.

(Az S. azért, mert még mindig nincs neki neve és még munkanévnek is lustavagyok kitalálni valamit. A lány lehet, hogy marad így, bár ez csak az, ami két hónapja először eszembe jutott, és ismeretes, hogy nálam a névadást nem lehet ilyen egyszerűen letudni.)

- - -

A második évfordulójuk napján S. a szoba közepén ült és várta azt a bizonyos bármelyik pillanatot, amelyben a lány haza fog érkezni.

Boldognak kellett volna lennie. Mindkettejük tanulmányai kitűnően alakultak, nem kellett pénzügyi nehézségekkel szembenézniük, kevés, de annál jobb barátjuk volt, és aki csak látta őket, utóbb nem győzött áradozni, hogy milyen remek életet élnek.

Mégis volt a levegőben valami borzalmas feszültség.

Már napok óta – amióta Espère írta neki, hogy...

– Igen, elment. Otthagyta azt a szerencsétlent; végre megjött az esze, úgy van.

S. felállt, megfordult, és ismét a rémálomban találta magát, amiről azt hitte, hogy sikerült hátrahagynia.

A tükörben a saját képe helyett a napkoronás alakot látta az elmaradhatatlan vigyorgásával és egy rózsával a kezében.

– Mit akarsz tőlem? Miért vagy itt? És egyáltalán, ki vagy? Hagyjál engem békén.

– Mindegyik kérdésre tudod a választ – S. közben elfordult, hogy ne kelljen a vigyort néznie, mert nem szeretett volna tükörcserepeket takarítani –, szerinted miért itt látsz? Természetesen te vagyok, mint mindenki, aki itt feltűnik.

– Hagyjatok el. Nincs szükségem sem rátok, sem őrá. Minden tökéletes úgy, ahogy van. Elfelejthetitek az egészet.

– Nem olyan egyszerű ám az! – nevetett fel a tükörkép. – Ha valakinek, akkor aztán neked illenék ismerned barátainkat, a görögöket, és tudni, hogy ami egyszer kimondatott, az elől te nem menekülsz; és hogy az áldás hányszor fordul átokba! De hát te vagy a tragikum nagy rajongója. És egyébként is te magad kérted.

– Adtad volna akkor.

– Jó munkához idő kell! És ez a munka bizony remekül sikerült. Csak a kezedet kell érte nyújtanod, és a tiéd. De ezt te is tudod.

És S. elé dobta a virágot, ki a tükörből, a földre. Az nem mozdult.

– Vidd ezt el innen.

– Túl sokáig kérted, barátom! Majd ha megint néhány évig mondogatod, talán elviszem. De mindenesetre nem leszünk túl jó véleménnyel rólad, hogy nem bírod eldönteni, mégis mit akarsz.

S. most merő kíváncsiságból közelebb lépett, lehajolt a virágért és felvette a földről. Meglepően valódinak tűnt, még meg is szúrta vele az ujját. Ennyire súlyos volna a helyzet? Kezd megőrülni?   
Rémületében gondolkodás nélkül hirtelen az ablakhoz lépett, kinyitotta, és kidobta a virágot.

– Milyen kár – sajnálkozott a tükörképe –, odaadhattad volna a kislánynak.

– Jól tudod, hogy sohasem kap rózsát.

– De igen, éppen egy éve.

– Egyszer megtehettem.

– Megteheted többször is! Semmi sem függ tőle. Aminek jönnie kell, az megtalálja az utat. No, de ideje mennem. További szép napot – köszönt el a napkoronás és elsétált. A tükörbeli szoba üresen maradt.

– Egyszerűen remek.

Visszaült a székre és maga elé meredt. Túl nagy volt a gondolatok tömege a fejében ahhoz, hogy bármelyik is hosszabb időre szóhoz juthasson. Mit tegyen most? Menjen orvoshoz? Ez volna a legkézenfekvőbb. Ami történt, semmiképpen sem normális, különösen nem azután, hogy lassan két éve nem esett meg vele a dolog.

De ez a kérdés voltaképpen jelentéktelen volt. Hogy bentről vagy kintről szólnak a gondolatai, igazából teljesen mindegy. Sokkal inkább maguk a gondolatok voltak az aggasztóak…

De ekkor eljött a bármelyik pillanat, és a kulcs megfordult a zárban. S. felállt és megpróbált kiüríteni minden zavaró gondolatot a fejéből. Kit érdekel, hogy mit csinál valaki országokkal odébb, ha itt van neki…

Az ajtóban Anne állt arcán hatalmas mosollyal és kezében a virággal.

– Olyan aranyos vagy! Figyelted, hogy mikor jövök?

S.-nek talán még életében nem került ekkora erőfeszítésébe, hogy megőrizze a nyugalmát. Inkább a lány boldogsága és az, hogy átölelték egymást és percekig így maradtak, volt az oka annak, hogy nem látta, hogy a férfi majdnem üvöltve kiszaladt a világból.

És aztán ott volt a könyv.

A csábítás és az iszonyat, az élet és a halál, az édes romlás.

A könyv, amit nem volt szabad kinyitni, mert ki tudja, mikor engedi el... és mit kér cserébe.

Az épelméjűség egy újabb részét.

Vannak könyvek, gondolta, amik miatt emberek haltak meg, könyvek, amik mások halálát okozták, vagy éppen azokét, akik a kezükbe vették őket. Könyvek, amik emberek fizikai pusztulását okozták.

És vannak sokkal szörnyűségesebb könyvek.

Olyan könyvek, amelyek miatt soha egyetlen csepp vér nem folyt; olyan könyvek, amelyek közmegbecsülésnek örvendenek, amelyeket emberek tömegei dicsérnek. Amiknek tehát a valódi tartalmát, jelentését talán soha senki nem értette meg? 

Ártatlannak tűnő könyvek, amik belerágják magukat az olvasó lelkébe, és belülről mérgezik meg azt; amik nem engednek el, amik halott elméjű, szánalmas lényekké teszik őket, akik immár hiába tesznek bármit is, mert a belsejük és a lényegük elpusztult. 

Hogyhogy nem volt még senki, kérdezte, aki ezt felismerte, aki összehordta és elégette, aki szétszórta volna az átkozott hamvaikat is? 

...

Ezek szerint senki sem volt még, aki számára veszélyt jelentett volna? Soha egyetlen olvasó sem érezte ezt? Ő volna az egyetlen?

Vagy senkinek sem volt még elég ereje, hogy szembeforduljon az iszonyattal? Ezek a könyvek történetük során minden egyes olvasót, aki egyáltalán felfogta a tartalmukat, ellenállás nélkül, nyomtalanul elemésztettek? 

Mind a két gondolat rémisztő volt.

Majdnem hangosan felnevetett.

Voltaképpen pontosan azt csinálta egészen eddig, amiről mindig is elítélően beszélt másoknak, Carlyne-nak, Espère-nek; végtelenszer elmondta, mennyire értelmetlen és hatástalan…

Menekült.

Hat éven át menekült Cyriène elől, hat éven át reménykedett, hogy elfelejti és megszabadul az őrülettől; de már akkor késő volt, amikor elindult. Az élete már akkor szent idő volt, egy várakozás a megváltásra, amiről maga is tudta, hogy el fog érkezni.

És tessék, a világ csakugyan szétesett és újrarendeződött, átélte azt, amiről a vallástudósok könyvei beszéltek, megtörtént az apokalipszis és az apokatasztaszisz, ahogy írva vagyon, helyreállt a világ hajdani elveszett rendje (mert ahhoz kétség nem férhetett, hogy mindig is egymáshoz tartoztak), és most itt ültek vizesen, a világ fölött, őrült vallása eszkatológiájának kellős közepében.

De ha vége van a világnak, akkor most mi következik? Ha minden, ami eddig történt, ami eddig körülvette őket, most felszámolásra került és az egész mindenség végérvényesen átrendeződött, ha megállt a világ forgása és kivétettek az időből, akkor mit fognak tenni? Mi jöhet most?

Hat – nem, valójában kilenc, amióta először találkoztak – éve várta mindezt. Bár mindig hitt benne – különben egyszerűen nem maradhatott volna életben –, hogy ez a pillanat maga a megváltás lesz, az életnek ténylegesen valamiféle vége, ami után valamiféle homályos, nem kiismerhető, de tökéletes és időtlen korszak következik, mégis tudta, hogy ez nem lehetséges.

Most itt állt a világ és az élet végén, és tudomásul kellett vennie, hogy a világ és az élet mit sem tud arról, ami most történt, és minden a szokott egykedvűséggel folyik tovább.

Meglehet, hogy ezért menekült? Mert az örökös várakozásban a végtelenségig fenntarthatta volna az illúziót, hogy mindennek végtére is van értelme – mégpedig éppen az, hogy egyszer meg fog szűnni a szürke és belső lényeget nélkülöző dolgoknak ez az elviselhetetlen körforgása?

Mi fog most történni? Elért élete értelméhez és végéhez; az értelem hamisnak bizonyult, az élet pedig folytatódott, mintha semmi sem történt volna.

Egy pillanat múlva azonban egész siránkozása szertefoszlott. Megváltás nincs az élettől; ha erre vágyik, nem kellett volna ennyit várnia. Cyriène viszont itt van, és valóságosabb mindenféle vallásba forduló elborult elmélkedésnél. Ténylegesen erre vágyott. E felismerés fénye pedig minden metafizikai hókuszpókuszt pillanatok alatt feloldott. Megszabadult az összes elmúlt évek várakozásának súlyától, elfoszlott a nemlétező világvége-igény.

És ekkor megértette, hogy ez a megváltás, amire várt, és ez a várakozás volt az örök körforgás, amibe belefáradt. 

Egy virágból jött, amit víz helyett borral öntöztek és amely este nyílt; bor volt a kezében is, táncolt, és énekelt, mint a madarak. Virág volt maga is, a romlás virága, fényes, fullasztó nyári éjszaka.

. . .

- A metszők mindig másfelé tartanak - szólalt meg végül Cyriène -, a párhuzamosak pedig sohasem találkoznak.

Egészen büszke volt erre a mondatra.

- Ugyan. Éppen most találkoztunk a végtelenben... és most már minden pontunk egybeesik. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy ezen a nyelven fejezzem ki magamat. 

A lány maga elé nézett és hosszan hallgatott. Az eső tovább zuhogott. 

- Nem - mondta végül, és felállt.

 - - -

("Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek.")

(Sajnálom, én is büszke vagyok rá, nem lehetett kihagyni. :))

És ekkor Cyriène egész lényében átérezte a varázslóság elviselhetetlen tragikumát. Hogy valaki megtagadja, hogy otthonának nevezze az emberek szentség és túlsó értelem híján tengődő világát, amely nem más, mint sírnivalóan értelmetlen kötések sokasága – és hogy ezek a kötések mindenhová elérnek, amint neki is a következő pillanatban már lakáson, társakon és munkán kellett gondolkodnia, és érezte, hogy a mindennapi kenyér kényszere és szürke ólomsúlya végül könyörtelenül agyonnyom minden költőiséget és magasságot.

Mit akarnak ők ketten egymástól? Hová mennek, hová mehetnének innen, merre van az otthonuk? Itt van, és mégsincs itt; valamelyik életük hazugság és véget kell neki vetni. De hogyan hagyhatna el milliárdnyi embert egyetlenért, évezredeket talán egy életért sem, hogyan fordulhatna el a hazugságtól az Igazságért, ha a hazugság az emberek táplálékává vált, és nélküle éhen vesznek? És hogyan hagyhatná el az egyetlen igazságot, az egyetlen valóban létező és mély dolgot akár végtelen semmiségért is?

Az otthonuk? Máshol van, valahol Odakint és Odaát, valami olyan helyen, ahol nincs anyag és nincs idő. Abban a világban nincs szükség örökös mozgásra és fejlődésre, nincs kényszer, ami előre lökdösi az embert, és ezért nincs unalom sem a mozdulatlanság felett. Egy olyan világ, ahol valóban végigülhetnének egy életet egy hegytetőn, és nem éreznék szükségét, hogy  bármit is csináljanak. Itt nincs otthonuk. Itt mindig egyre előrébb, magasabbra, többre kell törni, itt sohasem elég semmiből. Az élet nem más, mint folytonos mozgás, és minden mozgás kényszerből, azaz kielégületlenségből fakad: így az élet definíciószerűen folyamatos hiányszenvedés; és az idő a legnagyobb dolgokat is ellaposítja.

A maga módján Cyriène is menekült ettől. Egy olyan világban, ahol a fél méter ugyanannyira végtelen pontból áll, mint a tízezer fényév, apró győzelmeket el lehet ugyan érni és így a fejlődés illúziójában tartani magunkat, de a Megoldáshoz végtére sohasem lehet közelebb kerülni. A fejlődés és a nyugalom eme kombinációja kellőképpen érdekes, ám megnyugtató volt a számára.

Ez persze sohasem volt igazán tudatos, most értette meg.

...

Voltaképpen minden olyan egyszerű volt: miért ne sétálhatnának le a világba és élhetnének, mint akárki más? A távolság okozott volna némi gondot, de végeredményben minden megoldható volt. Amit itt most csinál, szánalmas és megvetendő költői siránkozás a nagy semmin.

folyt. köv.